Ugrás a navigációra

Könyvkultúra magazin

Feliratkozás Könyvkultúra magazin hírcsatorna csatornájára
Cikkek listája
Frissítve: 5 óra 43 perc

<p><strong>Robert Merle

2021, október 24 - 07:45

Robert Merle Mesterségem a halál című zseniális műve mindenki számára ajánlott olvasmány. Nem csupán azért, mert az általános műveltség része, hanem mert a fiatalabb korosztály fontos tanulságokat vonhat le belőle. Rudolf Höß (a könyvben Rudolf Lang) az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokának fiktív önéletrajzi könyve a holokauszt sajátos arcát mutatja meg. A táborparancsnok alakját megismerve új értelmet nyer az unásig ismételgettet mentegetőzés: „mindent parancsra tettem”.


Kép forrása

Egy ember, aki nem tudja, mi a szenvedés

„Rudolfot apja megtanította, hogyan mossa le az ablakot anélkül, hogy kinézne rajta, és ő ezt tette egész életében."- írta a moly.hu-n egy értékelő. És valóban: Rudolf Lang jól kidolgozott karaktere valamiféle autistát mutat be, akinek mindene a parancs és a feladat. Mindkét tulajdonsága fontos. Mind autizmusa, mind parancs-centrikus gondolkodásmódja jól indokolja, hogy miért is ő kapta a feladatot, amely szerint a legnagyobb és leghatékonyabb koncentrációs tábort kell felépítenie.

Kezdjük azzal a furcsa lelki alkattal, amit jobb híján autizmusnak nevezek, de inkább valami érzelemhiányost, lélektelenállapotként akarnám meghatározni. Nézzük csak azt a jelenetet, mikor még gyerekként az iskolában a lépéseit számolja, és az egyik osztálytársa próbál vele barátkozni. Ez őt olyannyira irritálja, hogy fellöki osztálytársát, eltörve a karját. Hozzáteszem, a legvégén az utolsó jelenetben, a cellájában is a lépéseit számolja. Így adva keretet a történetnek.

A lelki hiányosság azért is fontos, mert Rudolf lényegében nem szenved. Már persze fizikai értelemben kínlódik, mikor nincs mit ennie, vagy mikor kemény fizikai munka közben elájul a napon. De gyötrődéseit nem kíséri lelki megrázkódtatás, a nyomorúságot nem szenvedésnek fogja fel, hanem inkább nehézségnek. Aki pedig nem szenved lelkileg, nem hökken meg azon sem, ha parancsba adják neki a mérhetetlen szenvedés előállítását és később a tömeggyilkosságot. Eszébe sem jut, hogy áldozatainak miféle tragédiát okoz. Benne nincs fájdalom és nincs empátia sem.  

Kép forrása

A parancs, az parancs

Parancs-centrikus szemléletét is kiválóan építi föl Merle. Rudolf parancskövető magatartása nemcsak a haláltáborban betöltött szerepéhez járul hozzá. Meg sem fordul a fejében az etika kifogás. Parancs van. A két háború közötti időszakban is minden irracionális parancsot teljesít. Azonban az egész könyvben jól kivehető, hogy abban a korban nemcsak Rudolf, hanem az összes férfi így viselkedett.

A középkorú olvasóknak egy ilyen alak talán nem olyan megdöbbentő, mint a fiatalabbaknak. Az ezredforduló tájékán születettek azonban keveset értenek ebből a magatartásból.

Kedves fiatal olvasók! Beszéljetek a nagyapáitokkal vagy akár apátokkal, s meglepően tapasztaljátok majd, meg sem fordult a fejükben a feladataik mögötti kérdésekkel fárasztani magukat. Ha készen vannak, elégedettek. Ha apáinknak azt mondták, hogy ássák fel az egész utcát holnapra, nem ellenkeztek. Káromkodtak, mérgelődtek, elégedetlenkedtek, de nem álltak neki hepciáskodni. Holnapra felásták. Úgy gondolkoztak: feladat van, meg kell oldani. Senkit nem érdekelt, hogy éppen milyen lelki panaszaid vannak. Senkit nem érdekelt, ha fájt a fejed. Járni még tudsz, akkor dolgozni is! És ez nem a németek sajátos gondolkodása, vagy katonás fegyelem. Ilyen volt a kor férfiembere.

Kép forrása

Hűség vagy felelősség

A mai fiatalok szabadelvű világnézete teljesen szemben áll azzal a mentalitással, ami az idősebbeknek még magától értetődő. A mai világban egyáltalán nincs jelen, hogy a parancsot szó nélkül teljesítsük. Ha nem értünk vele egyet, szimplán nem tesszük meg. Ezzel szemben Rudolfnak, aki még a korai 20. században nevelkedett, a parancs és annak végrehajtása természetes.

„– Fontosnak tartom … , hogy a lehető legnagyobb gondot fordítsa emberei erkölcsi nevelésére. Meg kell érteniük, hogy egy SS-nek készen kell állnia arra, hogy tulajdon anyját is megölje, ha ilyen parancsot kap” – mondja a könyvben Himmler. S miközben Rudolf és tiszttársai tulajdonképpen megkönnyebbülve azonosulnak a téveszmével, amely szerint a feltétlen hűség felment a felelősség alól, mi már tudjuk: ilyen felmentés nincs. Ha máshonnan nem, éppen Merle regényéből.


<p><strong>Kiss Tam&aacute;s,

2021, október 21 - 13:28

Kiss Tamás, polihisztor 1953-ban született. A biológiatudomány kandidátusa, filozófus, író, költő, festő, zeneszerző. Tizenkét könyve jelent meg. Legfontosabb műve a Novum pro gondozásában 2021-ben kiadott 599 oldalas monumentális Kollázsember. Mobil kollázs-regény, amelyen több éven át dolgozott.


Kép forrása

Miért kollázs és miért mobil a regény?

Lényegében az embert mentális értelemben ért hatások sokfélesége az, ami egyfajta kollázs-szerű jellemet alakít ki, melyből mondjuk lesz egy összegyűrt, színes, vagy fakó, színtelen, jobbára összegyűrt, megviselt valami, amit akár a léleknek is hívhatunk.” – vallja Kiss Tamás a Kollázsemberről. És miért mobil? A térben és időben rendszertelenül szerkesztett könyv részeit az olvasó kedve szerinti sorrendben olvashatja, így ahány olvasó, annyi új könyv keletkezik. Kiss Tamás könyvére is érvénye az, amit Kosztolányi mondott az író és az olvasó kapcsolatáról: „A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.” A francia új regény táborához tartozó Michel Butor amerikai élményeiről írt egy más jellegű, de hasonló indíttatású könyvet Mobil, tanulmány az Egyesült Államok bemutatására címmel. Tipográfiai megoldásokkal is azt az érzést kívánja felkelteni az olvasóban, amit rá Amerika tett monumentális méreteivel, reklámjaival, színeivel. Míg azonban Butor a hatvanas évek Amerikáját teszi meg témául, addig Kiss Tamás a jelenkor globalizált világának benyomásait veti papírra.

Kép forrása

A posztnihilista író-szereplő

Könyve elején a szerző így határozza meg művét: „Ebben a kísérletben a jobbára már posztnihilistává „érett” ember szólal meg, aki lényegében a szürrealizmusból csinál hétköznapokat, vagy szürreálissá alakítja mindennapjait. Persze nem tud róla, neki így természetes az élet. Akadnak kijózanító kivételek is, akik még netán a neurózis betegségével is bírnak, és egészséges emberkék is, akik nem értik az egészet. Ha valaki önmagára ismerne, az végképp nem lehet a véletlen műve. Én csak néha szólalok meg, hiszen rám nincs szükség.” Ne tévesszenek meg bennünket ezek a sorok, hisz az író nemcsak „néha” szólal meg, minden szereplője mögött ő áll. A részeg koldus, a hosszú combú, szőke nő, a Doki, a Férfi, a Nő, Zárójel, Schulz úr, mind-mind Kiss Tamás egy-egy alteregója.

De nemcsak magyar szereplői vannak a regénynek, hisz valamennyi földrészt bejárják az író elmélkedései. Az egyik legtöbbször megjelenő szereplő HARUaKI. Nevéből is kitűnik, hogy japán, megnyilvánulásaiból az is kiderül, hogy az 1949-ben született népszerű japán íróról van szó, akinek több művét lefordították magyarra. HARUaKI ezt mondja a regényben: „Megvettem a jegyet, csak oda, holnap repülök, érzem, hogy valaki vagy valami hív. Vagy tán csak a tehetetlenség, a munka feladása űz. Az élvhajhász vágy már biztosan nem dominál. Néha úgy éreztem, itthon voltam itt is, a munka lázában. Amerikában is úgy érezetem, de nekem nem elég, nem elég semmi és senki.” Ráismerünk a japán író életének arra a szakaszára, amikor európai körútja után letelepszik Amerikában.

A nELLIS névvel könnyebb dolgunk van, csak ki kell egészítei: Bret Easton Ellis, 1964-ben született amerikai író. Leghíresebb regénye az Amerikai psyché (Európa Könyvkiadó, 1994). Valószínűsíthető, hogy azért került be Kiss Tamás könyvébe, mivel nihilizmusáról híres.

Kép forrása

Posztmodern regény − vendégszövegek

Ha François Lyotard meghatározására gondolunk, miszerint a posztmodern helyzet az addigi tudás eszményi egységével való szakítást jelenti, azaz szakít a hagyományos regény ismérveivel, a cselekmény bonyolításának követhetőségével, a jellemrajzzal, a tér és idő valamiféle jelenlétével, Kiss Tamás regényét posztmodernnek tekinthetjük. A kollázsemberben igazi cselekmény nincs, csak történések vannak, a szereplőknek „csupán” gondolatait ismerjük meg, a regény világa térben és időben szétszórt. Ráadásul a posztmodern regényre leginkább jellemző intertextualitás nem csupán jelen van a könyvben, de a Kollázsember – amint azt maga a cím is mutatja – az intertextualitás par excellence megtestesítője. A vendégszövegek között privilegizált helyet kapnak a szerző versei.

A Kollázsember a költő Kiss Tamás nagyon szép versével nyit, Jelentés Máriának címmel. A költeményben tulajdonképpen benne van a könyv lényege: „Visszatérsz, hogy láthasd: mit tett magával a lény,/Aki Téged is megtagadott.” A versek hol szorosan kapcsolódnak a megelőző szöveghez, hol csak színezik a próza szövedékét. Az előbbire példa az a rész, ahol az élet színéről és fonákjáról szóló elmélkedés végén megjegyzi: „Természetesen ma sem hallgattam híreket. Csendesen esett az eső, amúgy semmi különös.” Majd ezután jön a vers:

Semmi különös,

csak páracsepp hullott az ablakra.

Semmi különös,

csak sokat gondolok az ajkadra.

Semmi különös,

csak szél kerekedik a lelkemben,

és füstcsóva-virágokat hagy hátra

tüzesen pislákoló véremben.”

De rendkívül nagyszámú idegen vendégszöveg is van a könyvben. Hogy csak néhányat említsünk: az ember személyiségének megváltozásával kapcsolatban Unamuno A tragikus életérzés című könyvéből idéz, az álnok viselkedéshez Virginia Woolf Felvonások között című művéből kölcsönöz mondatokat: „Van, aki csontos. Van, aki kövér. Legtöbbünk hazug. S mennyi tolvaj!” A természeti táj megmagyarázhatatlan pusztulásának ecsetelése közben Rimbaud jut eszébe a mesélőnek: „Minek a modern világ, ha ilyen mérgeket találnak ki?” Másutt Széchenyi 1824-ben írt mondatait idézi: „Az emberiség érett korában van Franciaország, Anglia. Itt ama nemes lelkesedést minden nagy, nemes és önzetlen dologért immár nem láthatja az ember. Azt a szép rajongást mindenkinek jólétéért – gőgtől, hírvágytól becsvágytól zavartalanul – többé nem találjuk. A napi érdek és minden cselekvés fő mozgatója: valóságok, nyereség, előny, hatalom.” A vendégszöveg nem véletlenül kerül ide. Kiss Tamás rögtön hozzáteszi az idézethez: „Csak Széchenyi még nem tudhatta, hogy eljöhet valaha a nemzetek alkonya is, abban az értelemben, hogy a globalizáció és a multikulturális zavaros fogalmaiba ágyazva lényegében nemzetgyilkos politika kap szárnyra.”

A zeneszerző Kiss Tamás előszeretettel idézi kedvenc zenekarának, az Omega zenészeinek szövegeit vagy John Lennon Imagine című viághírű dalát. Az idézetek között vannak angol nyelvű dalszövegek is, ilyen például a „Zager&Evans: In the Year 2525”, amit nELLISS dúdol. Vagy Ralph McTell Streets of London című, rendkívül népszerű dala, amiből több mint kétszáz feldolgozás készült.

Sorolhatnánk még a vendégszövegeket, amelyek minden esetben a szerző világunkról alkotott képét hivatottak támogatni. De mint minden vendégszövegnek, a Kollázsemberben olvashatóknak is van még egy funkciója: egyfajta kölcsönhatás alakul ki a szöveg és az idézet között, egymást alakítják át. Új koherencia jön létre, az eredeti szöveg helyébe egy új jelentés lép.

Kép forrása

A szürrealizmus és a politika

Kiss Tamás idézi Aragon mondatait a La révolution surréaliste című lapból: „Mindent legyűrünk. És mindenekelőtt tönkretesszük azt a civilizációt, amely oly kedves nektek, s amelybe úgy bevájtátok magatokat, mint a kövületek a palás kőzetbe.” Majd hozzáteszi: „A tragédia bekövetkezett. Nos, minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy a huszadik század végére az itt olvasott követeléseket, célokat a nyugati politika el is érte. megvalósította civilizációjának tönkretételét.

Ezeknek a mondatoknak előzményeként a szerző „Az Új Szürrealista Kiáltvány, így 2018-’20-ban és környékén” címmel rendkívül figyelemre méltó fejtegetésben összekapcsolja a szürrealizmust és a metafizikát: „Így aztán – amit Bretonék is elmulasztottak – a legfontosabb feladat itt és most a metafizika emberi fogalmának kibontása mint a gondolkodó, alkotó ember elmeműködésének megragadása.” Utal arra, hogy Apollinaire használta először a „metafizikai” jelzőt Giorgio de Chirico festészetére, és joggal teszi hozzá, hogy a fogalom értelmezése akkor elmaradt.

Kiss Tamás olyannyira ismeri a szürrealizmust, hogy − Karinthy Így írtok ti című könyvének stílusparódiáira kikacsintva − szürrealista híreket „költ”: (A tipográfia az irodalmi karikatúra része.)

„Hírek – André Breton módra:

A mediterrán ciklon

betört a bankba

és eladta a kasszát a Wertheimnek

Kukába szorult a remény

egy elhagyatott tanyán

a váratlan téli hőhullám miatt

A világhíres influencer

feltetováltatta intelligenciáját

a KÖNYöKÉRE

nőtt a BUX index

Űrhajós Barbie babát ütött el

egy elektromos roller

Napnyugata után

Maszk, és Álarcgyár nyílott

Csonka Demagógiában

NŐTT az Őszinteségi Ráta

A regényben, más-más formában, de mindig visszatér az ember, aki elpusztitja környezetét: „Emberek, ilyenné tettétek külső és belső világotokat. Emberek, sóbálvánnyá tettétek magatokat. Emberek, megöltétek lelketeket. Emberek, nem vagytok és nem voltatok képesek mélyen magatokba szállni. Emberek, ha ti már nem tudtok, akkor én majd belétek tekintek, és megmutatom tetteitek végeredményeit. Emberek, most már értitek, hogy mit tettetek? Emberek, látjátok, hogy milyen az, ha nincsen már gondolkodó ember, csak robot? Emberek, érzitek már, hogy a halált csaltátok magatokra nárcisztikusságotok miatt? Emberek, látjátok már, hova vezet, ha nem beszéltek egymással? Emberek, emlékeztek még alkotásaitokra? Emberek, jártok még gyönyörű házak árkádjai alatt, léteznek még természetre nyíló ablakok? Emberek, talán lakatlanná lettek az általatok alkotott házak? Emberek, üresek lettek az ablakok? Emberek, hová lettetek? Emberek, elmenekültetek? Emberek, miért változtatok árnyakká? Emberek, hová utaztok üresen pöfögő vonatokon? Emberek, miért kellettek nektek ágyúcsövek? Emberek, miféle civilizáció volt itt az utolsó? Emberek, hová és miért hajigáltátok ki isteneiteket? Emberek, hát tényleg ilyen ostobák voltatok? Emberek, ha léteznétek se értenétek?

A Kollázsember a tudós biológus-író fájdalmas kiáltása bolygónk védelmében. Nem hiányozhat könyvespolcunkról.


<p><strong>Az <em>Egy a

2021, október 19 - 10:22

Az Egy a természettel címet viselő vadászati kiállításra reagálva gyorsan kijött egy történelmi spektrumot áttekintő könyv a magyar hatalmi elit és vadászat kapcsolatáról. Az Egyetértés Vadásztársaság Majtényi György történész könyve, aki nem rejti véka alá a főként adatokból, hiteles történetekből és sok-sok fotóból álló kötete alapállítását, miszerint „a vadászat a magyar elitek életében erősebb, szorosabb kötelék, mint akármelyik ideológia”. 

Kép forrása
Vadászat Horthytól napjainkig
Hovatovább már nincs is olyan magyarországi közéleti esemény, mely ne verne túlzó habzást az ekként háborgó tenger két partján. Így történt ez a mostani vadászati kiállítással is, melyről pro és kontra hangzottak el vélemények, hozsannák és maró kritikák. A hazai könyves berkek is rámozdultak a vadászat témára, Majtényi György pedig egészen merészet gondolva összeállított egy antológiát, melyben Horthytól, Rákosin és Kádáron keresztül napjaink hatalomgyakorlóinak vadászati szokásait, kiállításait, legendaszámba menő vadászhistóriáit és trófeái egész gyűjteményét rendezte borító alá. A szerző blikkfangos és firnyákos címet adott a kötetnek: Egyetértés Vadásztársaság, mellyel egyben utalt arra is, hogy a négy nagy korszak vezetői, emblematikus politikusai nagyban eltérhetnek ugyan egymástól, de pár dologban ugyanolyanok, egyben, a vadászatban pedig teljesen azonosak: szeretik és művelik. 
Ugyanakkor az írók, költők nem szeretik. Majtényi György kötetéről, hogy, hogy nem szocializációm dekádjának mondható nyolcvanas évek irányt mutató és elemző művészeti produktuma a Hobo Blues Band Vadászat című albuma jutott eszembe. Földesék a vadászaton keresztül ábrázolták a kor magyar társadalmát, benne az hatalmat jelentő fegyveres vadászokat, az azokhoz valamelyest közel álló párttagokat, szimpatizánsokat megformáló hajtókat, valamint az egész hajcihőt csak távolról figyelő <<népet>>, no meg persze a  rendszer ellenálóiként, áldozataiként megjelenő vadakat is. 

Kép forrása

A hatalom lélektana
A rendszerváltással persze sok minden átalakult, megváltozott. Azóta rockgitáros barátunk is lelkes vadász lett, miként családunkban is, ahol az állatorvos másik hivatása a vadgazdálkodás, ma már nem kiváltság a vadászat, de aki politikusként vagy celebként vadászatot mível, az bizony megkapja a magáét a kritikus sajtótól, ellenzéktől. 
Majtényi György kifejezetten szórakoztató kötetet rakott le az asztalra, bizonyára az is volt ezzel a kiadvánnyal a célja, hogy ne mártózzon meg feltétlenül a napi politikai aktualitásokban, hanem egy nagyobb történelmi és időbeli spektrumot alapul véve úgy jó kilencven évet átfogóan meséljen a magyar politikai elit vadászathoz való kötődéséről. Ugyanakkor Majtényi – Ungváry Krisztián kollégájaként is – nem éppen a jelenlegi kormányzat preferált írója, ha jól értem a viszonyokat, és erről az előszóban máris tanúbizonyságot tesz, ahol így ír: „A vadászat általánosságban a hatalom, illetve a múlt és a jelen közti áttűnések jelképe. (…) A vadászaton keresztül megmutatható a hatalom lélektana. Az uralmi elit soha nem egyszerűen csak a hatalom igézetében él, hanem annak a varázslatnak a rabja, amely azt mindenkor körülveszi. Ennek része a fényűzés, a lakomák, a kastélyok vagy a vadászat is. E könyv alapállítása és kiindulópontja az, hogy a vadászat a magyar elitek életében erősebb, szorosabb kötelék, mint akármelyik ideológia.” 
Én még azt is hozzátenném, hogy ezek szerint a vadászat egy szenvedély, s a szenvedélynek ugyan ki tudna parancsolni… 

Kép forrása
A hatalmasok Magyarországon
De a kötet történész szerzője, szerkesztője azért mégis csak objektíven szemléli a témát, még ha nem is hagyja ki a politológia és a filozófia területeit. Horthy, Rákosi, Kádár korszakát így elemezve megállapítást nyer a könyvben, hogy „A hatalmasok Magyarországon amellett, hogy mindig is vadásztak, egyenlőtlenségen, igazságtalanságon, részvétlenségen és személyes önzésen alapuló rendszereket építettek.” 
A kötet négy nagy fejezetre osztva mutatja be a magyar politikai elit vadászathoz való kötődését. A sorrend persze nem is lehet más, mint kronológiai, Horthy, Rákosi és Kádár a három legnagyobb 20. századi magyar vadászurak számos sztorija, anekdotája, dokumentuma, tárgyszerű leírása kerül itt terítékre. A fejezeteket minden esetben a szövegeket alátámasztó korabeli fotókkal színesítették. Az utolsó fejezetben – és ekkor jön a mostani vadászati expóra való utalás – a jelen hatalmasainak vadászati köteléke, kötődése. Majtényi rámutat, hogy már rendszerváltás után kialakult a Kádár-rezsimben bejáratott elitista vadászat-igénye és beteljesítése, hogy aztán a jelenlegi választási ciklusokra kikristályosodjon, amit egyébként a sajtó révén így-úgy megismerhettünk. 


<p><strong>Kőhalmi Zolt&aacute;nt a

2021, szeptember 30 - 18:54

Kőhalmi Zoltánt a Dumaszínházból ismerheti az ország, ám úgy tűnik íróként is hasonló babérokra tör, a neves humoristának immár második regényét veheti kezébe minden olvasó. Egy standupos nem fogja műveiben sem meghazudtolni magát, és itt is a játékos élccé, valamint a sötétebb szatíráé lesz a főszerep. És bár a stílus továbbra is vidám, a téma, amely megjelenik új írásában cseppet sem az – vajon mi fog történni az általunk termelt és felhalmozott hulladékkal?!


Kép forrása

Belefulladunk a hulladékba

Kőhalmi új regényében az emberiség utolsó 450 évét tárja elénk; röviden: még 450 év, és az emberiség végleg kipusztul, a Föld megsemmisül. De amíg eddig eljutunk, az olvasókat elkíséri egy 2022-ben gyártott műanyag mézesflakon, egy Maci, ami túlél mindent, s végül a világegyetemet uraló halhatatlan lények kezében porlad szét. A kihalást természetesen a szemét okozza: belefulladunk a hulladékba, ám a regényből kiderül, hogy bár a halhatatlan lények nem tudnak az emberiségről, sőt nem is érdekelné őket, mégis az ő képmásukra teremtettünk, ugyanis a világegyetem nem más, mint egy hatalmas, 14 milliárd éves szemétégető, melyben az interdimenzionális hulladéktól szabadulnak meg isteneink.


Kép forrása

Az ember szerepe

A szerző szerint nagyon óvatosan kell megközelíteni ezt a kérdést, szinte átszálazhatatlan, hogy mi az ellenség, és mi nem. Lehetne persze azt mondani, hogy nekünk ehhez semmi közünk, mert úgyis a nagyvállalatok csinálják az egészet. Népszerű álláspont, hogy a szelektív hulladékgyűjtés megmenti a bolygót, de akik a műanyag ellen beszélnek, és kiszámolják, hogy mennyi műanyagszemetet termeltünk, beleszámolják ebbe az összes hasznos műanyagot is, mintha minden csak szemét lenne, pedig a használati tárgyainknak jó része műanyagból van.  Tulajdonképpen meglehetősen propagandaszerűen dolgozik mind a két oldal és pont az benne a játék, hogy minden kidobott szemét azzal fenyeget bennünket, hogy elpusztítjuk a bolygót. Kőhalmi álláspontja szerint az ember a saját belátásán és félelmein múlik, mit gondol saját szerepéről ebben a kérdésben.


Kép forrása

Hogyan és mikor robban fel a Hold

Kőhalmi láthatólag előszeretettel aknázza ki a kanonizált műfajok, a rögzült határokkal és jellemzőkkel bíró zsánerekben rejlő lehetőségeket: korábbi regényében (A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit, avagy. 101 hulla Dramfjordban; 202106225) a krimik világát és alapvető poétikáját forgatta ki. A krimik mellett a tudományos fantasztikus regények is olyan világot képviselnek, amit könnyen a feje tetejére állíthatunk, elég, ha van egy kreatív és szellemes írónk, aki kellően ismeri a műfajt ahhoz, hogy annak „túlírásával” valami igazán egyedit és szórakoztató hozzon létre.

A regényből még megtudhatjuk hogyan és mikor robban fel a Hold, vajon az amerikaiak vagy a szovjetek érték-e kozmikus kísérőnket 1969-ben előbb, valamint, hogy a halhatatlan lények kvázi-csettintő végtagja honnan nő ki. Szépirodalmi igénnyel megírt sci-fi-paródia, mely magán viseli a legjobb társadalmi szatírák minden védjegyét; érdeklődő, szórakozni és gondolkodni vágyó olvasóknak ajánlható mű.


<p><strong>Ha t&iacute;z embert

2021, szeptember 30 - 18:25

Ha tíz embert megkérdeznénk, tudja-e mi fán terem a sintó, minden bizonnyal legalább nyolc, de az is lehet, hogy kilenc sem tudná mi fán terem ez a kifejezés. Bevallom őszintén, első pillantásra, magam sem tudtam, eszik vagy isszák. Aztán megerőltettem az agyam és rájöttem. Hát persze... S, hogy mindenkinek elsőre essen le az a bizonyos tantusz, amiről a mai fiatalok nem tudják, micsoda (telefonérme volt egykoron, a pattintott kőkorszakban – a szerk.), nem árt elolvasni, Ronald S. Green, az ázsiai vallások professzorának remekbe szabott művét.


Kép forrása

Dzsómon-kor

A japán buddhizmus történetének és filozófiájának szakértője e kötetével a sintó átfogó megértését célozza meg, mindjárt leszögezve, hogy a japán vallásfilozófiát hosszantartó kulturális jelenségként kezeli, amelynek elemei Japánban jelenleg is komoly hatással vannak az emberek erkölcsi értékrendjére és a mindennapokra.

A sintó egyes elemeit sok kutató egészen a Jajoi-korig (i. e. 300–250) vezeti vissza. Mások szerint bizonyos szokások még korábbról, a Dzsómon-korból (i. e. 14 000–i. e. 300) is származhatnak. A japán mondakör szerint a sintó kezdetei a napistennő, Amateraszu dédunokájához, az i. e. 7. században élt legendás első uralkodóhoz, Dzsimmuhoz köthetők.

Jelenleg már ezekből az ősidőkből is bőséges régészeti leletanyag áll rendelkezésre ahhoz, hogy következtetni lehessen a korabeli szokásokra és hiedelmekre. A szerző ebbe a világba is elvezeti olvasót, majd sorra veszi a japán történelem egymást követő korszakait, megmutatva, miként fejlődött a hiedelemrendszer a vadászó-gyűjtögető kultúrától a rizstermesztő mezőgazdaság kialakulásán át, hosszú évszázadok fordulatos eseményein keresztül egészen a második világháború utánig.


Kép forrása

Kataribék

Japánban az írásbeliség előtti időkben az ősi klánok mesemondókat (kataribe) tartottak, akik az emlékezetükbe vésett, kulturális szempontból jelentősnek vélt legendákat élőszóban adták tovább egyik generációtól a másiknak – tudhatjuk meg a Dél-Karolinai Egyetem Ázsiai Vallások Intézetének docensének kiváló könyvéből.

Az így fennmaradt szóbeli hagyomány a legkorábbi forrása számos olyan történetnek, amelyekből megszületett a sintó mitológia. Az első írásos dokumentum, a Kodzsiki (Régi történetek) 712-ből származik. Az utóbbi időkben ezt tartják a sintó mítoszok leghitelesebb forrásának.


Kép forrása

Az isteni császárok

A könyv behatóan ismerteti a Kodzsikiben foglaltakat. Noha a krónika konszenzusról beszél, azzal a céllal jegyezték le, hogy bizonyítsák a császári család isteni származását, és igazolják egyes klánok uralmát, örökre bebástyázva ezzel főúri státuszukat. A Kodzsiki narratívája szerint Japán az első teremtett föld, amely létrejött, és így a világ közepén helyezkedik el. A teremtő isten „a mennyek magas mezőiről” érkezett, maga a Föld „a nádas síkságok központi földje”. A rizstermesztés pedig az istenek ajándéka.

A sintó a 19. századtól öltött erősen vallási színezetet – ma a szektariánus sintó kultuszhoz tizenhárom felekezet tartozik – és jelenleg is szüntelen átalakulásban, megújulásban van.




Névnap

2021, október 25 - 22:53, Blanka,Bianka

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó van a webhelyen

by Dr. Radut.