Ugrás a navigációra

Az Ige mellett

Feliratkozás Az Ige mellett hírcsatorna csatornájára
Frissítve: 1 óra 11 perc

(4) „Ha törvény által akartok megigazulni…” (Galata 5,1–6)

13 óra 23 perc

Akartok! Mit akarunk valójában, mi az, ami fontos, mi vezérel, mi indít, mi motivál bennünket? Milyen cél hajt minket, amikor valamit akarunk? Akaratból nincs hiány, főleg, ha annak gyarló oldalát nézzük, az emberi akaratosságot és makacsságot. 

Az apostol azonban szűkíti ezt a területet: „Ha megigazulni akarunk…” Eleve az vetődött fel bennem, hogy kérdés-e manapság mindez széles körökben? Sok mindent akarunk, de megigazulni? Sokan nem is tudjuk, mit is jelent ez valójában. Ha valamennyire sejtjük is a bibliai kifejezés értelmét, még akkor is eleven a kérdés: akarunk-e igazul élni, igazul szólni; akarunk-e jobbá lenni? 

Kegyelem alatt van az, akinek ez a kérdés fontos, aki megigazulni akar, aki tisztán akar állni Isten előtt, és tisztábban akar élni ebben a világban is. Ugyanis, aki számára mindez problémává lesz, abban az Isten Lelke munkál, miközben az ilyen ember belátja a maga hiányosságait, és eleve az Isten megbocsátó és megtisztító kegyelmére hagyatkozik, mert rádöbben arra, hogy „az egész törvényt nem tudja megtartani” (3), vagyis nem tud maradéktalanul Isten tökéletes rendjében élni. 

Aki kegyelem alatt van, az elfogadja, hogy Isten őt, minden gyarlósága ellenére, tisztának tartja, a Jézus Krisztus tisztaságáért, érdeméért. Az ilyen ember aztán nem a saját erőfeszítésével akar, hanem az Isten Lelke indítja őt (5). Ha pedig az Isten Lelke indít, akkor az Ő akarata szerinti jóra törekszünk, minden kudarcunk ellenére is azzal a bizonyossággal, hogy Isten ajándékait nem veszíthetjük el. Nem mi akarunk valamit, főként nem leszünk akarnokokká, hanem Isten ajándékaiban bővelkedve, a Lélek által, azaz hitből cselekszünk, igaz reménységgel, miközben várjuk ennek a reménységnek a beteljesedését. 

Ugyanakkor állandó kísértésünk, hogy elfeledkezzünk Isten ajándékairól és mi magunk akarjunk. Ebben az akarásban aztán átvesszük Istentől a vezetést. Erről azt mondja az apostol, hogy ilyenkor Krisztustól elszakadtunk, a kegyelemből pedig kiestünk (4) és Jézus Krisztus semmit sem használ nekünk (2). Ha mi magunk akarunk, akkor egyedül maradtunk, akkor szolgák vagyunk, a legnagyobb emberi közösségben és a legnagyobb szabadságban is (1–2). Rettenetes ebbe belegondolni, de erről beszél az apostol. 

A keresztyén szabadság tehát ez: minden a miénk, mindent Krisztustól várunk, miközben bővelkedve és hálaadó szívvel cselekszünk. Csak Jézus Krisztus számít, az Őbenne bízó hit (6). Nem az számít, hogy kik vagyunk, „zsidók vagy nem zsidók” (6), nem az számít, hogy krisztuskövetésünknek milyen akarnok megnyilvánulásai vannak az életünkben, hanem csakis a Jézus Krisztusba vetett hit számít!


(31) „…a szabad asszony gyermekei vagyunk.” (Galata 4,21–31)

2021, szeptember 23 - 04:00

Sára, reménytelen meddősége ellenére szülte meg gyermekét, Izsákot, aki Isten ajándéka volt. Így születünk mi is újjá, az emberi élet reménytelensége ellenére (27). 

Ez az új élet az Isten ajándéka. A mi életünk meddő. A meddő pedig, minként Sára, csak isteni csoda által tud szülni. Isten ajándéka, hogy nem test szerint élünk, hanem e testben is Lélek szerint élhetünk (29); úgy, mint akik tudják, hogy Isten Lelke élteti őket, és Isten Lelke által kapták a hit ajándékát, ezért a Lélek vezetése szerint élnek. Áldott legyen az Isten, ezért az új életért.

Az Isten Lelke által vezetett új életet pedig, mint Isten gyermekei, mint az ígéret gyermekei (28), reménységben, szabadon éljük meg (31). Ennek az új életnek legfontosabb jellemzője: a szabadság. „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság!” (2Korinthus 3,17) Ez a szabadság a legpontosabban azzal írható körül, hogy a hit emberének üdvbizonyossága van; ez mindenkor reménységgel és örömmel tölti el az életét. A hit emberének szabadságát mások véleménye, mások – számára törvényeket állító – kegyessége nem befolyásolhatja. A hit embere Jézus Krisztusban van, ezért már e-világban az örök élet örömét, bőségét, szabadságát éli. A hit embere is köteles betartani az e-világi rend minden törvényét, hiszen a szabadság csak a rendben virágzik ki. Ez a szabadság még a halál világában él, de már a haláltól megszabadultan!

Ez a szabadság ajándék, de naponkénti imádságban újból el kell kérni azt. Hágár üldözte Sárát, végül Sárának végleg szakítania kellett Hágárral, hogy szabadságát megélhesse. Naponta ki kell könyörögnünk ezt a szakítást, hogy ne rabságban, hanem az Isten gyermekeinek szabadságában éljünk. 

Éppen egy szépirodalmi tanulmányt írok, és minden nap meg kell küzdenem azzal, hogy itt most merjek ne csak az egyházi keretek között mozogni, hanem szabadabban fogalmazni, hívő emberként, de emberként; más szavakkal, más példákkal, frissebben fogalmazni, nem félve attól, hogy mit szólnak majd hozzá a mindenféle, éppen ügyeletes véleményformálók, vagy éppen a „hit nagyjai”. 


(15) „Hova lett a ti boldogságotok?” (Galata 4,12–20)

2021, szeptember 22 - 04:00

Milyen szép volt egykor! Így emlékszik vissza az ember a gyerekkorára, a kezdetekre, az indulás buzgóságára, a fiatalkor lendületére, az első szerelemre, sorolhatnánk… A mindent megszépítő nosztalgián túl, valóban vannak olyan élethelyzetek, amelyekben boldogok vagyunk. Isten ajándéka minden ilyen valóság, a mennyei világ előíze. Ezt tapasztalta meg az apostol is, amikor a galaták között szolgált. Pál valójában távolabbi helyekre igyekezett az evangéliummal, de útközben beteg lett – az Isten megállította őt Galáciában –, és az ott lakók áldozatos, segítő, gyógyító, igaz és önzetlen szeretettel vették körül az apostolt. Nincs nagyobb ajándék, mint amikor ezt megtapasztalhatjuk. Ez a boldogság. Hiszen az önzetlen, gyógyító szeretetben mindig Krisztus mozdul, és az Úr jelenléte a boldogság. Pál pedig, gyógyulása közben, szólt a galatáknak az evangéliumról is, akik nyitott szívvel fogadták az Úr megváltó szeretetének örömhírét (12–14). 

Amikor Pál meggyógyult, továbbment, hogy máshová is vigye az evangéliumot. Aztán történt valami… Mindig történik valami, mindig jön valaki… A zavartalan boldogság pedig eltűnik. Ebben a világban ez törvényszerű? Minden megromlik, minden megfakul, minden elmúlik? Pál is ezt kérdezi: Hova tűnt a ti boldog szeretetetek, amellyel úgy fogadtatok engem, mint Isten angyalát, mint Krisztus Jézust? (14–15) Hova tűnt a boldog, testvéri viszonyunk? 

Ez az emberi nyomorúság tökéletes leírása: az ember nem nyugszik addig, amíg nem dob követ az állóvízbe; egy idő után megunja a dolgokat, újat és jobbat akar, mást akar; izgalomra vágyik, ezért gyakran szándékosan is zavart kelt. Az ember gyarló parázna. 

Jöttek Galatába máshonnan, mások, akik szintén Jézus Krisztust hirdették, de másként, és elirigyelve Pál hatását, meg Pál és a galaták „boldogságát”, közbeszóltak, becsmérelték Pált, miközben mondták a magukét. A galaták pedig meginogtak, sőt csalódtak Pálban.

Bizony, gyakran beszélünk arról a valakiről, aki éppen nincs ott közöttünk: ilyenkor „kibeszéljük” az illetőt. Ezek a helyzetek arra is alkalmasak, hogy ármánykodjunk a másik ellen. Elég egy apró megjegyzés, amely máris bomlaszthat. Ez történt az apostollal is, amikor elhagyta a galáciai gyülekezeteket (18). Jöttek mások, akik nemcsak rossz hírét terjesztették Pálnak a gyülekezetekben, hanem ezek az „áltestvérek” saját kegyességükre – saját ószövetségi kegyességükre – akarták formálni az ottani hívőket. Ezek nem jó szándékkal buzgólkodtak ott (17–18). Mi milyen szándékkal buzgólkodunk? Ha ellenségeskedést támasztunk ott, ahol eddig békesség volt, ott hiába magyarázzuk meg nemes indokokkal a tettünket (új kell, jobb kell, fejlődés kell), valójában bajkeverők vagyunk. Ibsen, „Vadkacsa” című drámája erről szól. Gyarló emberi csaták ezek, melyekben tobzódik a gonosz: „Nem jó szándékkal buzgólkodnak értetek, hanem el akarnak benneteket tőlem szakítani, hogy aztán értük buzgólkodjatok.” (17)

Pál önzetlenül, Krisztus ügyéért szolgált, beleadta teljes életét, vállalt minden fájdalmat, csakhogy kiformálódjon a galaták között a Krisztus! Isten formálja ki közöttünk a Krisztust, de kezdjük el megbecsülni azokat, akik ezért fájdalmasan odaadó, önzetlen és szent buzgósággal fáradoznak! (17–18)


(11) „…féltelek titeket…” (Galata 4,8–11)

2021, szeptember 21 - 04:00

Megrendítő, féltő szeretet tör fel az apostol szívéből. Úgy félti Galácia tartomány gyülekezeteit, mint apa a saját gyermekét. Ez a féltő szeretet a testi, lelki, hitbéli egészség iránt érzett imádságos aggodalom. Hangsúlyos: ez a féltő szeretet, imádságos aggodalom, amely közbenjáró könyörgésben rendszeresen imádkozik a másikért, miközben a másikat az Úr mindent szépen intéző akaratára bízza, és abban megnyugszik (10–11). 

Ugyanakkor ennek a féltő szeretetnek mégis van egy emberi oldala is, amelyben ott gyötör a kétség: mi lesz azokkal, akiket az Isten ránk bízott? Ilyenkor az ember magát is odagondolja: Mi lesz velünk? Hiszen a testi szemek látásában értékelve az eseményeket: bizony rosszul állnak a „dolgaink”. Merre halad ez a világ? Hiába volt minden fáradozás? Beleveszünk a hiábavalóság átkába? (11)

Az apostol bizonyos a hitében, de elbizonytalanodott a szolgálatának, fáradozásának eredményességét illetően, amikor a galáciai gyülekezetekre tekint. Igen, ez gyötrő érzés: amikor fáradoztam, jól tettem-e, amit tettem; hogyan használtam ki az időt; hova tettem a hangsúlyokat; hittel és szeretettel szolgáltam-e; van-e a munkámnak, az életemnek látható eredménye? Nem szabad a látható eredményekre tekinteni! Soha ne felejtsük el, amit aztán az apostol magának is felel erre a kérdésre, de ami valójában az Isten válasza: „A mi munkánk nem hiábavaló az Úrban!” (1Korinthus 15,58) Tegyük, amit tenni tudunk, naponta kérve az Úr vezetését, erejét, bölcsességét; a többi nem ránk tartozik. Ezek után bele ne keseredjünk abba, mintegy spekulálva, hogy mi nem sikerült, illetve mit kellett volna másként tenni! (11)

Tény, hogy úgy tűnik, mintha a galáciai gyülekezetek közül sokan visszatérnének a pogány szokások után, most a zsidó szokásokhoz, feladva keresztyén szabadságukat (8–10). Tény, hogy nincs annál tragikusabb, mint amikor valaki megszabadult és aztán visszaesett régi nyomorúságába, hitetlenségébe, megkötözöttségei közé. Legyünk bizonyosak abban, hogy aki megismerte az élő Istent, mert az élő Isten megismerte őt, az meginoghat; de azt az embert, azt a népet valójában soha senki és semmi nem szakíthatja el az Úr szeretetétől (Róma 8,38–39). Ezt az apostol ki is mondja a mai Igében, de „indirekt” fogalmazva (9). 

Imádságos aggodalmunk féltő szeretetre és a szent ügy iránti buzgó elkötelezettségre vall; Jézus Krisztusra tekintve, bizonyosságunk adjon nyugalmat nekünk akkor, amikor kétségek gyötörnének!

*

Ravasz László írja ehhez a szakaszhoz az alábbiakat:

„Az ember a világ elemei alá volt rekesztve törvényekkel, bálványokkal, filozófiákkal, babonákkal, rítusokkal, mágiákkal; szóval mindazzal, ami Krisztuson kívül létmagyarázó és sorshatározó.

Ez az ember a Krisztusban felszabadult, fiú lett, örökös, és ajkán elhangozhat az öröklét üdvrivalgása: Atyám!

Most ebből az állapotból akarnak a galáciabeliek visszatérni az elemekhez. Nem a korábban elhagyott pogány bálványaikhoz és álisteneikhez, hanem a zsidó elemekhez, az istenné lett kultikus rendhez, a rítusistenhez, akinek számlálgatják napjait és hónapjait, szent óráit és éveit, mint a csillagjósok a horoszkópok titkait. A ritualizmus is pogányság!”


(3) „…amikor kiskorúak voltunk…” (Galata 4,1–7)

2021, szeptember 20 - 04:00

Kiskorúak vagyunk (1). Belém hasított ez a kifejezés! Valóban, milyen kiskorúan, milyen szolgai módon élünk. A szabadságot, vagy bármiféle szólamot emlegetve is, valójában mindig a rabjai leszünk valaminek. Éppen ez az ember nyomorúsága: elromlik körülöttünk, közöttünk minden, rabjai leszünk mindennek, szenvedélynek és kegyességnek, elnyomásnak és szabadságnak egyaránt. Ebből következik, hogy kiskorúságunk befolyásolhatóvá, manipulálhatóvá tesz bennünket. Aki kiskorú, az szélsőséges, felelőtlen, megbízhatatlan, szertelen, önállótlan; olyan, mint egy gyerek. Aki kiskorú, az kicsinyes, irigy, önző, állandóan másoktól függ és másoknak akar megfelelni. A kiskorú kiszolgáltatott, szolga, a világ minden elemétől függ (3), miközben ennek nincs is tudatában; ezért tele van szertelen és öntudatlan örömmel, vagy valamiféle megmagyarázhatatlan félelemmel. Valójában az is kiskorú, aki a másikat kiskorúságban tartja. A kiskorúra vigyázni kell, saját érdekében is, vezetni kell, nevelni kell.

Örömhírt olvasunk itt, hogy ez a kiskorúság csak egy ideig tart, az apa, az Atya által megszabott ideig (2). Örömhír hallani, hogy egykor kiskorúak voltunk, de már nem vagyunk azok (3). Amikor ugyanis eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, akit alávetett ennek a világnak, hogy kiszabadítson minket a jelenvaló kiskorú világból, megváltson, és nagykorúvá érlelje életünket, hitünket, kegyességünket (4–5). Isten akarata érvényesült ebben a szabadításban, ebben a nagykorúsításban (7). 

A nagykorú ember csakis az Úrtól függ, megtartó Istenétől, hiszen mindent megadott neki az Úr, övé az örök élet, ezért nem vehetnek el tőle semmit sem. A nagykorú ember tudja, hogy örökös (6). Csakis az Úrtól függünk. Persze odafigyelünk a másikra, tanulunk egymástól, megadjuk a másiknak a tiszteletet, de nem rajongunk senkiért, és nem lehetünk senki szolgái. Ez a nagykorúság szabad, de szabadságát nem felelőtlen tobzódásban, hanem felelős önkorlátozásban éli meg. A nagykorú ember szabad, ezért tud szolgálni, ezért képes nem csak önmagának élni. A nagykorú ember tudatában van a saját nyomorúságának, ezért távol van tőle minden szélsőséges öröm, de bizonyossága mindenkor reménységgel vértezi fel őt (7).

Urunk, csak Tetőled várjuk ezt a nagykorúságot! Urunk, szabadíts meg bennünket minden kiskorúságtól, infantilizmustól, hogy a Te Lelked által az istenfiak szabadságában élhessünk, a Te dicsőségedre szolgálva „itt”! Könyörülj rajtunk! (6)


(21) „…amely képes életet adni…” (Galata 3,19–29)

2021, szeptember 19 - 04:00

Ki képes életet adni? Ki képes úgy életet adni, hogy megőrzi, óvja az életet? Ki képes maradandóan gyógyítani az életet? Ki képes visszaadni az életet? Hányféleképpen arat körülöttünk a halál… Ez az emberlét legnagyobb problémája. Isten törvénye nem képes életet adni (21). De nem képes életet adni semmilyen törvény sem, mert a törvény csak torolni tud. Nem képes életet adni a tudomány, se senki emberfia. Életet adni egyedül az Isten maga képes, aki Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból, és aki által mi is az örök élet örökösei vagyunk (29). 

Isten törvénye arra képes rámutatni, hogy milyen gyarlók, engedetlenek, halálra méltók vagyunk, mi minden (22). Isten törvényének magasra tett lécét, ugyanis csak leverni tudjuk. Isten azonban nem a lécet viszi feljebb, hanem megbocsátva az eddigi és a további kudarcokat, felemel bennünket a lécig. Isten törvényének magasra tett léce ugyanakkor arra késztet, hogy magunkat megalázva, folyamatosan felfelé tekintsünk, a feladat nagyságára, belátva a magunk erőtlenségét; de ugyanakkor még feljebb tekintsünk, a mi Urunkra. Isten törvénye nem tud életet adni, de nevel, alázatban tart, rendet tart és hitre segít. A törvény Jézus Krisztusra vezérlő mester (23).

Aki azonban Jézus Krisztusban van, az olyanná lett, mint aki repülőre szállt, de olyanra, ami soha nem zuhanhat le, amely biztosan megérkezik. Aki Jézus Krisztusban van, az nagyobb távlatokat lát be, az életet nyert. Most merjük komolyan venni ezt a nagyobb távlatot, örökségünk távlatait: a repülőről nézve mit számít már a földi világban magasra tett léc, nem is látszik; onnan nem látszanak a különböző népek, nemzetek, sem a férfi, sem a nő, sem a szolga, sem a szabad. 

Persze, a repülőgépnek le kell szállni, a földre, de aki abban utazott, az már látta az igazi távlatokat, és ennek örömével, szabadságával szolgál a maga népe körében, férfiként vagy nőként, szolgaként is szabadon. A hit embere nem mossa össze a dolgokat, továbbra is vannak népek és nemzetek, van önazonosság, de a hit embere az életet szolgálva tudja, hogy ezeket Isten egy vérből teremtette (Cselekedetek 17,26), ezért a népek nem bánthatják, hanem erősíthetik egymást, miközben mindenki még inkább azzá lesz, akivé az Isten teremtette. A hit embere vallja, hogy van férfi és van nő, mert férfivá és nővé teremtette Isten az embert (1Mózes 1,27); a férfi legyen férfi, a nő pedig legyen nő; közte nincs más; de adott ponton mindkettőben az embert kell látni, aki halandó, de aki Jézus Krisztusban életet nyert. A hit embere látja, hogy sokféle szolgaság van még, de tudja, hogy Isten elkészítette a szabadulást, így a hit embere csakis Isten szabadító szeretetének eszköze lehet. Csak ha úr és szolga megtér, csak akkor változik a társadalom; addig nincs esély. 

Az élet Krisztusban van; a törvény, az ember, a tudomány nem adhat életet és megoldást! (25–29)


(10) „Átkozott mindenki, aki nem teljesíti mindazt, aminek a teljesítése meg van írva…” (Galata 3,6–18)

2021, szeptember 18 - 04:00

Isten ígérete az, hogy áldást nyerünk (8). Az áldás az átok ellentéte (10); vagyis az áldás azt jelenti, hogy hatalmát veszti minden, ami ebben a világban halálos és ártó; értelmét veszti minden, ami teljesítménycentrikus. 

Igen, az öröklétben többek között a teljesítménynek sem lesz többé értelme. Miként akkor, a „vallásos” korban is minden a teljesítmény körül forgott – ki, milyen hatékonyan tudja teljesíteni az Isten törvényét –, úgy manapság, „a világias” korszakban is minden a teljesítményen múlik, csak az igyekezet tárgya más. 

Ebben a teljesítménycentrikus igyekezetben tesszük tönkre egymást, önmagunkat, a lakott földet, mindent. Nemesnek tartjuk, megindokoljuk az igyekezetünket, de valójában halálos igyekezet az, amelynek nincs örökkévaló célja, nem lát örök távlatokat, ezért önző, kielégíthetetlen, pusztító és átok alatt van. A követelmények és elvárások rendszeréből, sem akkor, sem ma, nincs lehetőség kitörni, csak előre lehet menni; és vagy tesszük, amit kell, különben meghalunk; vagy pedig nem sikerül teljesíteni, amit kell, az is halálos. A kudarcos embert azonnal kivetik. Ez a törvény világa, ez a törvény átka. Előttem vannak feladatok – mindig több és több –, irgalom pedig nincs, vagy teljesítem őket, vagy elbuktam, kudarcot szenvedtem, és végem van. A feladatok, a teljesítmények tekintetében sem a világban, sem az egyházban nincs irgalom. Ez a törvény világa; noha annak van „vallásos” és „nem vallásos” olvasata, a lelkülete ugyanaz.

Innen látjuk, hogy milyen nagy szükségünk van arra, hogy az irgalmas Isten levegye rólunk a törvény, a teljesítés átkát, és kimondja: „Szeretlek téged, mindig is szerettelek, a teljesítményedtől függetlenül.” Ábrahám utódában, Jézus Krisztusban ezt mondta ki (16), ennek bizonyságát adta az Isten. Isten ígéretei beteljesedtek, áldást nyertünk az átok ellenében. Az áldás a legfőbb jó, amit csak Isten ajándékozhat nekünk. Ennek felismerése a hit, amely szintén kegyelmi ajándék. Az igaz ember hitből, azaz ebből az irgalmas, megelőlegezett, krisztusi szeretetből él (11).

Akit pedig a teljesítményeitől függetlenül szeretnek, az tud aztán igazán teljesíteni, az szárnyakat kap, ő maga teszi a dolgát, a másikat nem hajszolja agyon, nem is szórakozik a másikkal, miközben tudja, hogy nem az eredménytől függ az élete, így képessé lesz megelégedni, képessé lesz elengedni, hiszen már minden az övé.


„…ki igézett meg titeket…” (Galata 3,1–5)

2021, szeptember 17 - 04:00

Mi igéz meg bennünket, mi hat ránk erősen? Melyik az a pillanat, amikor a rohanásban is megállsz, mert olyan hatás ért, amely erősebb nálad, és kényszerít? Mikor van ez a pillanat, minek hatására történik? Sokat elmondhatnak ezek a történések rólunk is…

Az igézet kényszerít, úgy hat, hogy nem ereszt többé. Az igézetnek éppen az a lényege, hogy esztelenné tesz, miként a galaták esztelenné lettek. Az igézet olyan erős, külső hatás, amely rabbá tesz, felszámolja a saját gondolataimat, minden önállóságomat, és irányít. Az igézet idegen, ártó hatalom erejének munkája, amely konkrétan láthatóvá lesz a fogságba esett ember életén, személyiségén, kapcsolatain, testén, testiségén, egész valóján; még a hitén, a kegyességén, a vallásosságán is (3). Nemcsak „kellemes”, hanem „kellemetlen” hatás is megigézhet: félelem, gyötrelem… Akit megigéztek, az nem Isten Lelkének, nem Isten megváltó és felszabadító erejének hatása alatt van (5). Nemcsak a megigézett, hanem az igéző ugyanígy rab; idegen, ártó hatalmaknak kiszolgáltatott, akár önző, önhitt énjén keresztül is!

Isten Lelke ugyanis megajándékoz, nem pedig megigéz. Isten Lelke olyan mennyei erőkkel vesz körbe bennünket, amelyek a mennyei világ gazdagságával töltik meg földi életünket, és nem esztelenné tesznek bennünket, hanem nagyon is bölccsé formálnak; olyan emberekké, mint akik a földön élnek, testben; de mégis Lélek szerint, a Krisztusban. Isten Lelke szabaddá tesz, és mégis engedelmessé formál, az Úrban (2). Isten Lelke Jézus Krisztusra mutat, akiben fény támadt az alagút végén, tágas tér és éltető friss levegő. Az igézet az alagútban tart, ott bűvöl el valamivel; Jézus Krisztus pedig kivezet onnan.

Szolgálatunk nyomorúsága gyakran az, hogy mi a világ többi, másokat megigéző, lebilincselő és saját „bűvköre” (gondolatköre, érdekköre) alá vető ingerével akarunk versenyezni. Ezért úgy akarunk hatni, mint a világ, bevetve közben minden eszközt, módszert, technikát, hogy a saját portékánkkal hassunk, megigézzünk másokat. Pál úgy beszélt Jézus Krisztusról a galatáknak, mintha közöttük feszítették volna meg az Urat. De Pál ennél többet nem tett, csak hirdette a megfeszített és feltámadott Urat. Pál úgy írta le a galaták között az Urat, hogy „csak beszélt” az Úrról, nem vetített projektoron, nem szervezett utána, különböző beépített emberekkel, csoportos beszélgetéseket, nem énekelt, nem zenélt, nem táncolt, „csak szólt”, mégpedig bizonyossággal. Pál nem önmagát és nem az önmagáét adta, a „hatást” pedig a Szentlélekre bízta. 

Ha mi akarunk hatni, akkor vagy elveszünk az ezernyi más hatás ingere között; vagy megigézünk másokat. Csak az Isten Lelke képes úgy hatni, hogy ott áldott, mennyei öröm és szabadság támad: fény az alagút végén! 

„Ennyire esztelenek vagytok? Ki igézett meg benneteket?” (1–3) Kiket igézünk meg mi, önző és gyarló, esztelen módon? 


(16) „…nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által.” (Galata 2,15–21)

2021, szeptember 16 - 04:00

A megigazulás rendezi az Istennel való viszonyunkat. A megigazulás üdvösség, békesség, kiengesztelődés. A megigazulás azt jelenti, hogy az Isten, bennünket számontartva, megváltó szeretettel, az igaz, tiszta, bűntelen Jézus Krisztusra tekint, és az Ő igazságát nekünk tulajdonítja. Isten igaznak tart bennünket, noha nem vagyunk azok. Olyan ez, mint amikor az anyai szeretet a saját gyermekeit tartja a világon legszebbnek és a legtökéletesebbnek, noha nyilván nem azok. 

Az isteni szeretet azonban nem gyarló emberi szeretet, mert az Isten szeretetének hatalma van, amely a megigazított embert átformálja, így a megigazított ember egyre igazabb, egyre tisztább lesz; megszentelődik. Nem az isteni törvény, az isteni rend maradéktalan cselekvése által leszünk igazzá, hiszen a testben élve mindig távol vagyunk az Úrtól (2Korinthus 5,6), de az Isten megigazító szeretetének hatalma által egyre inkább érik, tisztul az életünk, mint ahogy a Balaton kitisztul, leülepszik, megnyugszik a nyári sok-sok zaklatás után. 

Nem az erkölcsi és szertartási törvények betartása tesz bennünket igazzá, mert a test e-világban mindig ki fogja követelni a magáét (16). Hiszen látjuk, tapasztaljuk, ezerféle módon, számtalan formában, mindenféle szép és nemes lepellel elfedve magát, követel, indul, támad, előretör a test. Látjuk ezt egyházban és világban; kegyes és nagynak mondott ügyek leplében; vitákban, érdekellentétekben, a többet és többet akarásban, indulatokban, haragban, gyűlöletben, önzésben; abban, hogy a másiknak egy jottányit sem engedünk, a megoldást keresve. Nem az erkölcsi és szertartási törvények betartása tesz igazzá, de Isten szeretetének hatalma igenis, miután igaznak tulajdonított minket, munkálni kezd bennünk, hogy életünk és hitünk, a látható világ nekünk kirendelt színterén és a látható egyházban is, egyre hitelesebben testet öltsön, vagyis egyre inkább kiformálódjék bennünk a Krisztus (20; 4,19).

A Jézus Krisztusba vetett hit által tapasztaljuk meg ezt a csodát. Hit által lesz mindez az ígéret a miénk, a sajátunk. Hit által lesz az enyém a bűnbocsánat, a kegyelem, az üdvösség, az örök élet, a békesség, az Isten igazsága, a Krisztus tisztasága. A hit is az Úr ajándéka, amellyel Jézus Krisztusban vagyunk, mint árvíz idején a bárkában. Pál ezt a csodát így fejezi ki: én Krisztusban és Krisztus bennem; vagyis a lemetszett virág a vízben, és a víz a virágban. 


(13) „Képmutató módon viselkedett…” (Galata 2,11–14)

2021, szeptember 15 - 04:00

Antiókhiában a pogányokból, a nem zsidókból lett keresztyének voltak többségben. Amikor valaki a jeruzsálemi gyülekezetből érkezett, mint törvénytartó zsidó, nem vehetett részt a gyülekezet szeretetvendégségén, és az úrvacsorában sem, mert a törvény ezt tiltotta. Amikor a nagy tekintélyű Péter, Barnabással együtt megérkezett Antiókhiába, nem különült el az ottani testvéreitől, hiszen testvérek voltak az Úrban, és azért jött, hogy közösségben legyen velük, együtt evett és ivott velük. Amikor azonban a még nagyobb tekintélyű Jakab megérkezett Jeruzsálemből, akkor Péter megijedt, és Barnabással együtt különvonult Jakab társaságába, hogy a zsidó előírásokat megtartva étkezzenek. Hozzájuk csatlakozott a többi zsidó is. Lám, az antiókhiai pogánykeresztyén gyülekezetben egy zsidó kisebbség elszigetelte magát, elkülönült, hogy rituális tisztaságát megőrizze. Más volt a megegyezés, más volt az eddigi gyakorlat, és más volt eddig Péter és Barnabás viselkedése is. 

Számos üzenet szólal meg itt, amelyeket csak sorolni fogok, minden kifejtés nélkül.

Lám, minden tekintélyesnél van tekintélyesebb (12). 

Az ember megijed a tekintélyesebbtől és képmutató módon megalázkodik, mert fél (12). 

Ez a képmutató magatartás ragadós, mert a Péterrel lévők is ugyanígy viselkedtek (13). 

Milyen szomorú látni az első gyülekezetekben fennálló, kezelhetetlen feszültséget, és milyen szomorú tapasztalni, hogy ma is sokféleképpen elkülönülünk egymástól, noha ugyanazt az Urat és Megváltót valljuk. Az elkülönülés persze egy külön kérdés, bizonyos helyzetekben, de nem a testvérek közösségében; itt értelmezhetetlen. Hiába egyezünk meg szóban; az élet, a gyakorlat, az emberi nyomorúság, hitben járva is, „meghasít” bennünket. Kegyelemre szorulunk (12–13). 

Lehetne itt pásztori és egyházpolitikai szempontból is megtekinteni ezt az igeszakaszt. 

A legnagyobb kérdés azonban az, hogy miként adatik nekünk az üdvösség. Ha Jézus Krisztusban adatik nekünk az üdvösség, akkor hogyan lehetséges bármiféle más követelmény megtartását az üdvösség feltételének nevezni? Ezek ugyanis csak áldott következmények lehetnek, de nem feltételek (2,16). 


(2) „…a tekintélyesek elé…” (Galata 2,1–10)

2021, szeptember 14 - 04:00

Mindig kialakulnak az úgynevezett tekintélyesek, akiknek szavuk meghatározó. Minden területen, minden korszakban, egyházban és világban így van ez. A jeruzsálemi gyülekezetben is így volt ez akkor (2). Az apostolok között oszlopapostoloknak nevezték Jakabot, Pétert és Jánost (9). A tekintélyesekre szükség van, Isten eszközei ők, akiket felhasznál országának építésében. A tekintély ugyanis mindig egyedül csak a teremtő és megtartó Úré; csakis az övé! Mi, emberek, ha tekintélyt kapunk, az Úrtól kapjuk azt, egy időre, hogy Őt képviseljük.

Ugyanakkor a tekintélyeseknek nagy a felelősségük, hiszen a tekintély nagy kísértés, mindenkor, minden területen, amelyben az ember észre sem veszi, hogy már nem jó úton jár, már nem Isten eszköze, hanem saját magát képviseli: tekintélyét élvezi; a hatalommal nem szolgál és épít, hanem visszaél azzal; és a kellő időben nem tudja elengedni ezt a tekintélyt, ami nem az övé, hanem csakis az Úré.

Pál apostol tisztelettel tekintett a jeruzsálemi tekintélyesekre, eléjük tárta az evangéliumot, amelyet ő a pogányok, a nem zsidók előtt hirdetett (1–2); egyeztetett velük szolgálatuk rendjét illetően, miszerint Pál a pogányok között hirdeti Jézus Krisztus evangéliumát (7–10). Fontos, hogy az egyházban minden ékes és szép rendben történjék, csak így lehet szolgálatunkon áldás. Pál azonban egy határon túl mindig szabad volt a tekintélyesektől (8), amennyiben azok túllépték illetékességük határait; főként, ha a tekintélyeseket nem az Úr, hanem a rejtetten mögöttük álló személyek és gyarló emberi indulatok irányították. Az apostol ezeket áltestvéreknek nevezte, és mindig szembeszállt velük; soha nem hallgatott, olcsó félelemből (4). Ugyanakkor Pál soha nem öncélúan, magamutogatóan szólt, hanem mintegy Isten eszközeként, „lojálisan” igazgatta a tekintélyeseket is. Bölcs az a tekintély, aki hallgat másokra; és tudja azt is, kikre kell hallgatni, és kikre nem.

Pál tisztelte a rendet, a tekintélyt, mert félte a tekintélyt megbízó egyetlen tekintélyt, az Urat; és éppen ebben a tiszteletben bontakozott ki Pál szabadsága is. A tekintélytisztelet csakis istenfélelemben mutatkozhat meg, ékes rendet biztosít, ezért nem fárad hiába; építeni ugyanis csak rendben lehet (4). A tekintélytisztelet soha nem a tekintélyes személyt dicsőíti, hanem mindig magát az Urat; ebben van szabadsága is.


(16) „…nem kértem tanácsot hús-vér embertől.” (Galata 1,10–24)

2021, szeptember 13 - 04:00

Pál meggyőződése élő hitre vall: nem embereknek akar tetszeni, hanem Jézus Krisztusnak (10–11); az evangéliumot nem emberektől, hanem az Úrtól vette (12–13; 1Korinthus 11,23); megtérése az Úr őt kiválasztó, felfoghatatlan kegyelméből való, hiszen csak az Úr ereje végezhette el azt a csodát, hogy a Krisztus követőit üldözőből, a Krisztus szolgája lehessen (14–16), egykori pusztító, káromló és erőszakos emberből az Isten megváltó szeretetét hirdető ember legyen (1Timóteus 1,13). 

Pál meggyőződése olyan határozott, hogy nem kért tanácsot hús és vér emberektől, tekintélyektől; még a nagy „oszlopapostoloktól” sem. Pál meggyőződése nem függött emberektől, e-világi hatalmaktól, vallási, egyházi, kegyességi óriásoktól; ő nem függött senkitől sem; egyedül csak a megtartó Jézus Krisztustól, aki rajta könyörült, aki őt kiválasztotta és elhívta. Csak ez a függetlenség teszi lehetővé az Úrnak való szolgálatot. Belegondoltam, mennyi függés terhel bennünket, ebből következően mennyi bizonytalanság és félelem terheli a szolgálatunkat; ettől olyan erőtlen, bizonytalan, hullámzó ez a szolgálat (16–22).

Pál meggyőződése az Úrtól való. Ez a meggyőződés elsőre olyan ridegnek, szinte embertelennek, ellentmondást nem tűrőnek, így félelmetesnek és riasztónak tűnhet. Valójában azonban csak ez a meggyőződés az, amelyért imádkoznunk kell! Ez a meggyőződés soha nem lehet irgalmatlan a másik emberhez, hanem nyitott szeretettel meghallgatja a másikat, befogadja, segíti; de ez a meggyőződés mégis sziklaszilárd, nem ingadozik. Ez a bizonyosság nem kér tanácsot embertől, de nagyon szereti az embert. 

Vigyázzunk, nem mi vagyunk szilárdak, hanem az az Úr, aki elhívott bennünket! Ez egy rendíthetetlen, szabad, független meggyőződés (1Korinthus 15,58), amely megrendül a világ és az ember nyomorúságán, a sajátját is látva – Pál is kimondta, hogy a bűnösök között ő az első –, és amely Jézus Krisztus határtalanul határozott szeretetével ölel át mindeneket (Efezus 1,10), még a „pogányokat” is (16). 


(7) „…pedig nincsen más…” (Galata 1,6–9)

2021, szeptember 12 - 04:00

Nincs más! (7)

Nincs más öröm az ember számára, csakis az, amit a feltámadott Jézus Krisztus szeretete adhat, akiben az Isten megtartó, szabadító szeretete ölelt magához bennünket. Nincs más vigasz, az ember számára, csakis az, hogy az Isten velünk van, minden napon, a világ végezetéig, azaz az örökkévalóságig. Nincs más erőforrás, csakis az, amit az élő Isten ereje adhat. Nincs más út, igazság és élet, csak Krisztus. Nincs más megoldás az ember számára, csakis a krisztusi megváltás.

De könnyen megzavarhatnak bennünket, hogy elfelejtsük a fentieket (7). Megzavarhat bennünket a fiatal, életerős és kicsattanóan egészséges lendület, később a siker, a hatalom, a vagyon. De a másik oldalon megzavarhat bennünket a csüggedés, amikor rádöbbenünk, hogy mindezek egyszerre csak elfogynak körülöttünk: a fiatalság évei eltűnnek, az egészségünk megroppan, a siker kudarccá lesz, a hatalom elmúlik, a vagyon megrendül. De leginkább megzavarhat bennünket az, hogy Isten hívő népe is olyan sokféle, egymást nehezen elfogadó. Most ugyanazt az evangéliumot hisszük és hirdetjük, a Krisztusét, vagy valami mást? Ha értelmes hittel belegondolunk, tényleg megzavarodhatunk abban a gyakran kizárólagos, másokat is kitagadó összevisszaságban, amivel terhelt a látható egyház.

Egy bizonyos: aki a saját értelemzése, kegyessége szerinti Jézust, az egyetlen, feltámadott Krisztus elé teszi, az önmagához pártolt, Krisztust elhagyta, és Pál kemény szavai joggal érik el őt! (8–9) Sokan pedig „egyesek” hatása alá kerülhetnek, akik ugyanígy elferdítik az evangéliumot, és valójában maguknak toboroznak embereket (7). Nyomorúságos, „átkozott” állapot: az Úr nélkül élni, pedig nincs más megoldás az ember számára, csakis Krisztus. Még nyomorúságosabb, ha az Urat emlegetve, valójában más evangéliumhoz és más Krisztushoz fordultunk. Hamar megtörténhet ez velünk; önhitten észre sem vesszük, és máris visszaéltünk az Úr kegyelmével (6). Áldott egyen az Úr, hogy nem enged bennünket végképp elpártolni kiválasztó kegyelme. 


(4) „…önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból…” (Galata 1,1–5)

2021, szeptember 11 - 04:00

Add önmagad! Ez egy félelmetes jelszó! Mire telik tőlünk, ha önmagunkat adjuk: indulat, önzés, önkiélés, a másik rovására; szinte határtalanul, mert addig terjeszkedünk, ameddig csak lehet. Mindenkit és mindent tönkreteszünk, ha mi vagyunk a nyeregben: a gonoszságunk rettenetes. Túlzok? Ez nem túlzás. A tapasztalatok igazolják mindezt; amit egyébként a Biblia is tanít az emberről. Annyi, de annyi emberrel beszélgetek, és bizony mindenki szenved ettől; ugyanakkor adott helyzetekben mégis, ugyanolyan könyörtelen tud lenni, mint amitől ő maga is szenved más szituációkban. Nagy nyomorúságban vagyunk, és ez az aspektus csak egy „szelete” a nyomorúságunknak. Persze, minden helyzet bonyolult – azaz nézőpont kérdése –, és éppen ez a bonyolultság is része a nyomorúságunknak.

Jézus Krisztus önmagát adta: érettünk! Ő az egyetlen, aki önmagát adva áldássá lesz, mert az Ő lényének lényege az isteni, megváltó szeretet. Ő az Isten Fia, aki eljött értünk, gyarló, nagy nyomorúságban sínylődő emberekért. Ő meghalt érettünk és feltámadott, hogy kiszabadítson minket a jelenvaló, gonosz világból. Ez a feltámadott Jézus Krisztus szólította meg Pál apostolt, és bennünket is. Ez a feltámadott Jézus Krisztus újjá formál, Isten szeretetével tölt el bennünket, és nem kiemel ebből a jelenvaló világból, hanem elküld ebbe a világa, hogy mi magunk is, az Ő követeiként, áldássá legyünk mások számára. Ő legyőzte a gonoszt, nem adhatjuk meg magunkat a gonosznak mi sem, akik már hitben járunk. Ehhez az ellenálláshoz Ő ad erőt nekünk, mert csakis az Ő erejével állhatunk meg. Isten szabadítása, a feltámadott Úrban, még ennél is sokkal többet jelent: örök életet, üdvösséget, amely átjárja ezt a földi életet, minden bonyolultsága ellenére.

Milyen az Isten szabadítása? Olyan, mint amikor egy szorosan összegubancolódott cipőfűzőt csak elvágni tudunk, hogy újat fűzzünk a helyére. Mi emberek nem tudjuk kibogozni azt, ami ebben a bonyolult világban összekuszálódott. Radikális, isteni beavatkozás kell, megváltás kell! Ez a megváltó szeretet, ez a megoldás a miénk; és általunk – az Úr kegyelméből – másoké is lehet!


(20) „…az Úr pedig együtt munkálkodott velük…” (Márk 16,9–20)

2021, szeptember 10 - 04:00

A feltámadott Jézus először megjelent magdalai Máriának, akit korábban súlyos betegségből gyógyított meg. Ezután a feltámadott Jézus megjelent még két embernek, akik útközben vidékre mentek. Végül a feltámadott Úr megjelent a tizenegy tanítványnak is. Amíg a feltámadott Jézussal nem találkozunk, addig bár sokféle hitünk lehet, valójában hit nélkül élünk, addig életünkre a sírás és a kesergés jellemző, még akkor is, ha éppen csapongva élvezzük az életet (9–14). 

Jézus azért jelent meg Máriának, az emmausi tanítványoknak, a tizenegynek, hogy őket hitre segítse, és tanúvá tegye őket, mint akik hittel viszik az örömhírt mások felé. Jézus Krisztus él, ma is szól, ma is itt van, Igéje és Lelke által, ma is megjelenik nekünk, hogy hitre segítsen minket és szolgálatra küldjön, amelyben minden szavunk, egész életünk hitvallás; ott, ahol éppen vagyunk. A feltámadott Jézus, szerte a világon megjelenik sokaknak, így ma is, szerte a világon hirdetik az evangéliumot, a feltámadás örömhírét, amely egyetemes, minden embernek szól. Nem külön missziói programról van szó itt, mert a tanúnak eleve küldetése az örömhír továbbadása (15). 

A küldetés eredménye pedig az Úr ajándéka. A hit és a hitvallás, a hit és a keresztség, valamint az üdvösség az Úr cselekvése, nem a miénk; ezért mi csak hűséggel szolgálunk, és azzal a buzgó reménységgel, hogy senkinek az élete se valljon kárt. Szolgálatunk eredményét a mennybe ment Jézus garantálja, aki együtt munkálkodik velünk, és igehirdetésünket megerősíti látható jelekkel, csodákkal, új nyelvvel, amelyen a ma embere is érti az evangéliumot. Az Úr az, aki megóvja küldötteit minden nehéz, veszélyes helyzetben, a sokféle kígyók között is, a sokféle halálos méreggel átitatott világban (16–20).


(7) „De menjetek el, mondjátok meg tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy…” (Márk 16,1–8)

2021, szeptember 9 - 04:00

A húsvéti örömhírt először az asszonyok hallják meg, köztük magdalai Mária, a korábban megkötözött és bukott nő, akit Jézus megszabadított (1). 

Az asszonyok a sírhoz mentek, kérdésekkel, aggodalmakkal: „Ki fogja a követ elhengeríteni nekünk a sírbolt elől?” Miközben „sírokat ápolunk”, életünk tele van a pillanatra vonatkozó kérdéssel és aggodalommal, és életidőnk nagy része olyan dolgokkal telik, amelyek totálisan mulandók, jelentőségüket vesztik. Sírokat ápolunk, aggodalmak és kérdések között (2–3).

Nagy kegyelem, amikor felnézhetünk a sírápolásból! Nagy kegyelem, amikor meglátjuk, hogy amiért aggódtunk, az már megoldódott; amit kérdezgetünk, arra már régen választ kaptunk. Nézz fel! Amikor az asszonyok felnéztek, látták, hogy a kő el van már hengerítve a sír szájáról, pedig az igen nagy volt. Üres a húsvéti sír. Jézus testét nem kell megkenni, nincs ott. Életünk sokféle zártsága, halálos beszorítottsága szabadulást nyert: a „nagy követ” elhengerítették. Nem emberi erő lehetett képes erre! (4)

Ahogy az asszonyok láttak, azonnal hallották is a húsvéti örömhírt, az angyal igehirdetését, amely minden emberi félelem uralmát elveszi: a megfeszített Jézus feltámadott. A sorrend ma fordított: aki a húsvéti örömhírt meghallja, az kezd el feltekinteni, látni; az ilyen ember bizonyosságot nyer, anélkül, hogy bizonyítékokat keresne (5). 

Aki pedig hallott és látott, az elindul és hirdeti az örök élet örömhírét másoknak. Hiszen Jézus feltámadását azért kell továbbadni másoknak, mert Jézus feltámadása minket érint, értünk támadt fel, legyőzte a halált, megszerezte nekünk az örök életet; és e földi élet útján is előttünk jár! Nincs ennél nagyobb örömhír! Csak mondani kell, nem kell bizonyítani! Mindenkinek mondani kell, de úgyis csak a „tanítványok” lesznek fogékonyak rá, vagyis nekünk nem az eredményre kell tekintenünk. A keresztyénség nem az eredményességen múlik. Sőt, a tanítványok közül kiemeli az angyali igehirdetés Pétert, a bukott tanítványt. Isten nem engedi el övéit, felemeli az elbukottat is, nem hagyja elveszni! (6–7)

Először az ember, ekkorra jó hír hallatán, szinte megnémul, megdöbben (8). Az asszonyokkal is ez történt, de aztán elindultak és szóltak (16,10).


(43) „…eljött arimátiai József, a nagytanács tekintélyes tagja, aki maga is várta az Isten országát…” (Márk 15,42–47)

2021, szeptember 8 - 04:00

A legrégibb őskeresztyén hitvallásformula nemcsak Jézus halálát és feltámadását említi, hanem a temetését is, mint az evangélium tartalmát. Jézus temetését valamennyi evangélium megírja, amely történeti közlés és hitvallás egyszerre: Jézus valóban meghalt, eltemették és valóban feltámadott!

Ismét feltűnik, egy eddig ismeretlen ember, arimátiai József, aki még a szombat beállta előtt, azaz péntek este hat óra előtt eljött, és elintézte Jézus temetését (42–43). A kivégzettek testét rokonok, vagy barátok kérhették el és temethették el, ha erre a hatóságok engedélyt adtak. Itt a tanítványokra várt volna ez a feladat, ők azonban elmenekültek; a Jézust követő asszonyok is csak távolról lesték az eseményeket (47). Most arimátiai József lépett a tanítványok helyébe. Arimátia júdeai város lehetett. Istennek mindig támadnak új eszközei, akik friss hittel állnak, a kellő időben, az Úr ügyének szolgálatába. Az Úr ügyének épülését emberek csődje nem befolyásolhatja. Amikor mi megfáradunk, netán gyarlóságaink elgyengítenek bennünket, akkor támaszt az Úr – a legnehezebb és a legkényelmesebb időben is –, utánunk is, hitvallókat. Engedjük őket előre, miközben mi se lankadjunk meg az imádságban és a hitben, ha már erőnk, bátorságunk, bölcsességünk elfogyott! (42)

Arimátiai József tekintélyes ember volt (43). Ez a tekintély jelentette a vagyonosságát és azt, hogy társadalmilag is elismert volt. Erre utal, hogy a Nagytanács tagja volt. Ez nem feltétlenül a jeruzsálemi, hanem egy vidéki testületet is jelenthetett, de mindenképpen a társadalmi elismertség jele volt. 

Ez a társadalmilag elismert ember várta az Isten országát, várta az élő Isten uralmát, azt az országot, amelyben Isten üdvözítő rendje érvényesül, az Úr igazsága, békessége és öröme (43). Márk tömör megjegyzése Józseffel kapcsolatban erre a várakozásra utal, erre az élő hitre utal, hiszen Márk végig azt hangsúlyozta, hogy Isten országa nem egy társadalmi berendezkedés, nem is egy intézmény, hanem az Isten mindent rendező, áldott uralma, amelyben kiteljesedhet az emberi élet, és amely Jézus Krisztus halála és feltámadása által már itt van, már egészen közel jött hozzánk, megtérést és élő hitet ajándékoz (1,14–15). 

Arimátiai József tekintélyes ember volt, aki élő hittel várta az Isten országát, és ezt a hitét meg is vallotta; a kellő időben, bátran, a világ előtt, a világi hatalmasságok előtt is (43). Így ment be Pilátushoz, és elkérte Jézus testét, majd eltemette (43–46). Áldott legyen az Isten, hogy ma is ad tekintélyes embereket – a látható egyház elhívott szolgái mellett –, akik nyíltan felvállalják az Úr ügyét, és elhordozzák az ezzel járó stigmát.


(33) „Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig.” (Márk 15,33–41)

2021, szeptember 7 - 04:00

A Jézus halálát leíró rész minden eleme fontos üzenetet hordoz. Az időpont meghatározása az eseményeket kezében tartó és formáló Isten hatalmát jelzik. A mi időszámításunk szerint a „hatodik óra” a déli tizenkét órának felel meg; a „kilencedik óra” pedig a délután három órának. Jézus három órán át függött a kereszten, a mi időszámításunk szerint délelőtt kilenc órától déli tizenkét óráig. Isten népe biztosan tudja, hogy Isten az események Ura, minden percünk Ura, Ő a történelem Ura is, aki azt, benne Isten népének életét és a mi személyes életünket is, végső céljához vezeti. Az Ige, Jézus Krisztus halálának tényszerű leírásában, benne az időpontok közlésében, ezt is üzeni nekünk. Áldott bizonyosság ez. Isten népének életében nincsenek véletlenek. 

Déli tizenkét órakor sötétség támadt. A sötétség a végső idők, illetve Isten ítéletének a jele. A sötétség az ítélő Isten válasza mindarra, amit az „egész föld” Jézussal tett. Nem véletlen, hogy Márk így fogalmaz: Sötétség támadt az egész földön. Jézus keresztje tehát ítélet a világ felett. Minden bűn és gonoszság felett; ítélet a gonosz hatalma felett, a halálerők felett. De a sötétség éppen a „kilencedik óráig”, azaz éppen Jézus haláláig tart. Ez Jézus Krisztus halálának evangéliuma: az Ő halála váltsághalál, amely véget vet a sötétségnek, elhárítja Isten jogos ítéletét a világ felől, és ezzel megkezdődik az új világkorszak, amelyben felragyog Isten dicsősége, a bűn, a halál és a gonosz hatalma felett. 

Az egész föld számára felragyogott ez az örömhír, hiszen nagypéntek húsvétra és a végső győzelemre mutat, amely Isten megváltó szeretetének győzelme. Ez már elvehetetlenül a miénk (Róma 8,38–39).


(32) „…szálljon le a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk.” (Márk 15,20–32)

2021, szeptember 6 - 04:00

A kereszten kínszenvedő Jézust azzal káromolták, hogy mutassa meg hatalmát most is, mentse meg magát és szálljon le a keresztről. Így gúnyolták azok is, akik „csak éppen arra jártak, a fejüket csóválva”; és így gúnyolták a keresztre feszített Jézust a főpapok és az írástudók is; de még azok is, akik vele együtt voltak megfeszítve (29–32). Márk szemléletében mindenki Jézus ellenségévé lesz, mindenki gúnyolja és káromolja az Urat: mindenki vétkes.

Márk azzal is fokozza ezt a helyzetet, hogy a gúnyolódásnak politikai színezetet ad, hiszen a főpapok és az írástudók Krisztusnak, Izráel királyának nevezik Jézust. Itt a Krisztus, mint Izráel királya azt a politikai vádat erősíti meg, miszerint Jézus egy „rabló”, azaz egy rómaiak elleni lázadás vezetője, egy hamis politikai messiás, egy bukott vezér. Milyen döbbenetes: abban a pillanatban, amint valami politikai színezetet kap, attól kezdve megoszt, ellentétes indulatokat és akár gyűlöletet is támaszt, leránt a földre. Az emberi, gyarló játszmák a legszentebb ügyet is képesek hitelteleníteni. 

Az ember feltételt szab a hitnek: csodát akar látni és ezzel Jézusban ellenőrizni akarja az „istenit”: Szálljon le Jézus a keresztről! Isten azonban nem a csodák emberfeletti pillanataiban akar találkozni és együtt lenni az emberrel, hanem ott, ahol az ember valójában él: a csodák nélküli, bűnökkel teli, halálos végű életének útján. Jézus elutasítja a jelkívánást. Jézus nem szállt le a keresztről. Jézus önmagát nem mentette meg, hogy másokat megmentsen. Jézus nem szállt le a keresztről, hanem végigjárta az emberlét minden mélységét, szenvedését, kínját; elhordozva annak minden terhét és bűnét. 

Ebben a szakaszban a 22. zsoltár idézeteivel találkozunk, mert Jézus kereszthalálában Isten megváltó szeretetének akarata teljesedett be (Zsoltárok 22,8–9). Isten, egyszülött Fiában, elhordozta azokat a terheket, amelyekbe mi végérvényesen belehaltunk, belevesztünk volna. Isten megtartó szeretete nem engedte, hogy életünk aláhulljon!


(15) „…kiszolgáltatta, hogy megfeszítsék.” (Márk 15,1–19)

2021, szeptember 5 - 04:00

Mindig megrendít a kereszt titka, amely kimeríthetetlen. Boruljunk most le úgy a kereszt titka előtt, hogy annak egyik üzenetét átgondoljuk! Jézus Krisztus isteni szeretettel szeretett bennünket. Az Isten szeretet!  (1János 4,8) és ezzel az isteni szeretettel ajándékoz meg minket a Megfeszített. 

Ha Jézus Krisztus csak emberi szeretettel szeretett volna bennünket, akkor nem lépett volna túl az ószövetségi parancsolaton: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (3Mózes 19,18) Ez a parancsolat még arra is figyelmeztet bennünket, hogy okos egyensúlyt tartsunk önmagunk és felebarátunk szeretete között. Mi – bizonyos tekintetben – mesterei vagyunk ennek az okos szeretetnek. Persze, nagyon fontos, ha valaki a felebarátja szeretetére is odafigyel, és nem csak önmagát szereti; miközben ebben az okos egyensúlyban önmagára is odafigyel, hiszen csak az tud adni a másiknak, aki maga is rendben van, aki önmagát is szereti. Már ennek átgondolása, megvalósítása, az arra való törekvés is a Szentlélek munkája. Jézus szeretetében azonban sokkal több van ennél az okos egyensúlynál. 

Jézus Krisztus azt mutatta meg a kereszten, hogy jobban kell szeretnünk a felebarátunkat, mint önmagunkat. Ebben a „jobban” való szeretetben nem kérdezhetjük, hogy hol van ennek a szeretetnek a határa, mert nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki életét adja a felebarátaiért (János 15,13). Valóban, ez kiemelkedő szeretet.

Jézus Krisztus még ennél is jobban szeretett minket, mert Ő szerette az ellenségeit is: a Nagytanács tagjait, Pilátust (1–15), az Őt megcsúfoló római katonákat is (16–19), imádkozik érettük a kereszten (Lukács 23,34). Ő szereti a zsidókat és nem zsidókat, kegyeseket és bűnösöket; téged és engem is szeret, miközben megszólít minket: „Szeressétek ellenségeiteket!” (Máté 5,44) Ez a szeretet csúcsa. Ilyen az Isten szeretete. Mi, emberek csak táborokban, megosztottságban tudunk szeretni, okos szeretettel, és szeretetünk bármikor gyűlöletté torzulhat. Isten szeretete határtalan, felfoghatatlan; az okos emberi szeretet számára botrány, amely elhordozza az ebből fakadó gyűlöletet is, és amely nemcsak tanítja, hanem éli is ezt a szeretetet. Csak leborulni lehet ez előtt az isteni szeretet előtt, hogy a mi okos szeretetünk is több, nagyobb szeretetté legyen…


Oldalak



Névnap

2021, szeptember 24 - 17:18, Gellért,Mercédesz

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó van a webhelyen

by Dr. Radut.